6. fejezet

- Sora, miért sírsz?
- Menjünk gyakorolni!- bújtam ki a válasz alól, ám ekkor olyat láttam Leon szemében, mely végleg kihozott a béketűrésemből!
- Nem értesz te semmit!- ordítottam rá, melyre egy csodálkozó szempár volt a válasz. A lehető leghidegebb hangomon folytattam. – Nem értesz te semmit! S hidd el, jobb is így! Most pedig menjünk gyakorolni!
Leon enyhén megdöbbent, de szót fogadott, s nem firtatta a dolgokat.

Miután haza értünk, fölmentem a szobám átöltözni, majd lesiettem a tornaterembe. 10 percre rá Leon is megjelent, felfrissülve, egy fekete ingben, és egy fekete nadrágban. Nagyon szívdöglesztő volt így.
- Mivel kezdjük?
- Vetkőzz!- mondtam ridegen, s az értetlen pillantást látva folytattam csak. – Ha nem akarsz vizes lenni.
Nem hihetett nekem, mer csak az után kezdett vetkőzni, hogy én levettem a fölsőmet, s a szoknyámat. Még nagyobbra kerekedtek ki Leon szemei, mikor meglátott fürdőruhában.
- Azt hittem meztelenül akarsz gyakorolni!
- Álmaidban! – mondtam hidegen. – Ugye tudod, hogy kezdesz hasonlítani Fantomra!- majd kisétáltam a kertbe. - Azt teszed, amit én!- Beálltam a vízesés alá, s lábam a magasba emeltem. Úgy néztem ki, mint aki spárgázik, csak éppen függőlegesen. A lábam automatikusan beállt spiccbe. Leon szintúgy megállt, de szinte rögtön el is esett! Majd újból megfogta a lábát, s végre sikeresen megállt. – 1 órán át tartjuk!

1 órán keresztül álltunk így, majd újabb 1 órán át a másik lábat tartva. Utána 1-1 óráig oldalt tartva a lábainkat. Ez egy kicsit nehezebben ment neki, mert nem bírta rendesen megállni egyenes háttal.
- Most pedig fogd meg a kezem!- mondtam, miután lejárt az újabb 1 óra. – Remek! Most pedig emeld fel a bal lábadat, majd tartsd függőlegesen, miközben lábujjhegyre állsz! El ne engedd a kezem!
Ezt a mozdulatot is 1 óráig kellett volna tartani, de Leon már a fél óra után meg-megrándult a kimerültségtől, majd háromnegyed óra után teljesen elvesztette a tartását!
-. Leon, álljunk le! Remegsz! Láthatóan már nem tudod tartani a pozíciót! Majd holnap folytatjuk ezt! Most pedig gyere, benn gyakorlunk tovább!
Leon csalódottan vette tudomásul, hogy igazam volt. S ez csak az egyik dolog volt, mely elvette a kedvét! Még nem tudta, benn mi vár rá! Először beállítottam a fal mellé, s fél órán keresztül állt egyenes háttal. Majd fél órán keresztül spárgázott. S csak ezután jöttek a rúd-gyakorlatok! Az Angyal- pózt kellett tartania fél óráig, majd másik lábbal szintúgy! Végül a spárgákat tartotta a rúdon! Még soha nem láttam ilyennek! Arca semmiféle érzelmet nem árult el, de mikor lekászálódott a rúdról, csak vonszolni tudta magát, úgy ahogy én SOHA! Nagyon tönkretették őt!
- Fél óra múlva vacsora!- kedves próbáltam lenni, s a visszajelzésből látva az is voltam. – Mára befejezted! Holnap folytatjuk!- mondtam, mert láttam rajta, hogy már nem sokáig bírja szó nélkül az egészet!
Felugrottam a trapézra, s egy mozdulat-sor után kinéztem oldalra, s a lehető legnagyobb döbbenettel találkoztam, Nagyon idegesítette, hogy én még csak meg sem izzadtam az elmúlt pár óra megpróbáltatásaitól! Elindult felém, s az állapota csak rosszabbodott, miközben ment!
- Leon Oswald! Fogadd el végre a tényt, hogy nem vagy formában! De ha hallgatsz rám, akkor visszakapod régi formádat, s még jobb is leszel, mint 7 éve. - Megvártam, míg bólintott. Mintha nem értette volna meg, amit mondtam, mert továbbra is jött felém!
- Akkor most megfordulsz, a szobádba mész! Lepihensz vacsora előtt! Rossz rád nézni! Pedig megígérted, hogy ma te mesélsz!
- Rendben, Sora!- enyhült meg Leon.
Megfordult, én meg maradtam, lógva a trapézon. Kb. 10 percig még gyakoroltam, majd én is elmentem fürödni, s felvettem egy-egybe részes szoknyát, mely elég keveset takart, s azt is enyhén átlátszón. „Nem gondoltam volna, hogy ennyire átlátszó, de nem gond! Ma este akkor is ezt veszem fel!”Lementem a konyhába, és leültem a már szépen megterített asztalhoz! Leon még sehol sem volt, pedig a fél óra már 15 perce lejárt! Ezért felmentem a szobájába, és egy aprócska kopogtatás után benyitottam! Leon az ágyán feküdt egy száltörülközőben, és az igazak álmát aludta. Szakácsnőmet megkértem, segítsen nekem itt fenn megteríteni, s az erkélyre pár percen belül minden ínycsiklandozó étel felkerült, egy üveg vörösbor kíséretében!
- Köszönöm szépen, Melinda! Mára végeztél, holnap nem kell jönnöd, úgy is elkéretőztél! Holnap után a szokásos időben! Jó?
- Remek, Kisasszony! Nagyon szépen köszönöm!
- Én köszönöm, Melinda!
Szobámból áthoztam az egyik kedvenc könyvemet, és leültem az egyik kényelemes fotelre! Nemsokára Leon elkezdett forgolódni, ezért melléfeküdtem. Majd magam se értem, miért, de egy csókot leheltem az arcára! Feleszmélve tettemre, gyorsan elhúzódtam mellőle, de csak annyira, hogy oldalt tudjak fordulni.  Láttam rajta, hogy jól esett a csókom, és láttam, ahogy kisimul az arca utána. Megnyugodott, és vele együtt én is. Elmosolyodtam, és csak néztem a mellettem fekvő férfit, aki miatt szívem lángra gyúlt, és a szerelem beléköltözött! Lassacskán Leon elmosolyodott. Ekkor döbbentem rá, mit tettem vele! Soha nem láttam mosolyogni, legalábbis 7 évvel ezelőtt soha nem mosolygott, egyedül a Hattyúk Tava előadása közben! „Mennyivel „szebb”, jóképűbb, ahhoz képest, amikor mogorva! S hozzá még ez a vibráció! Brrrr, már a puszta gondolattól, hogy mellettem fekszik, beleborzongok!” Egyszerűen nem bírtam levenni a szemem az izmos mellkasáról, mely fel-le mozgott, ahogy levegőt vett. Egyszerűen megbabonázott a megjelenésével, Pedig Csak Feküdt mellettem! Erre vágytam 7 éve, hogy a szerelmem mellettem, békességben feküdjön, s a felhők közt aludjon!
Ám álmát valami megzavarta, mert – szinte egyenes háttal- felült, s arcán a legnagyobb fájdalom tükröződött! Nem vett észre, de láttam az arcán, mintha keresne valakit.
- Csak nem engem keresel?- kérdeztem kedvesen. - Mi a baj, Leon?- ezt már inkább ijedt hangon mondtam. Éreztem, hogy megnyugszik, s bár egy kicsit meglepődött, hogy én ott fekszek mellette, azért egy mosoly átszaladt az arcán. Aztán miután nem válaszolt, csak ennyit mondtam. – Gyere, vacsorázzunk meg!
Gyorsan felálltam, s az erkélyre sétáltam a szépen megterített asztal mellé. Pár perc múlva Leon is követett egy alsónadrágban, s egy hozzáillő ingben, melyet nem gombolt be, így viszont látatta engedni izmos felső testét.
- Mióta aludtam?
- Szerintem mióta felküldtelek az edzésről!- mondtam mosolyogva, s nem törődtem a gyilkos pillantással, melyet felém lövellt.
- És te mióta feküdtél mellettem?
- Pár perce! Láttam, hogy nyugtalanná válsz, ezért melléd feküdtem. Szinte azonnal megnyugodtál!- Feleltem ismét mosolyogva, melyet ismét egy gyilkos pillantással díjazott.
- És mikor jöttél fel?
- Kb. 10 percre rá, hogy felküldtelek - kezdtem komolyan. -, én is följöttem, és lezuhanyoztam. Majd lementem az étkezőbe, ahol viszont nem találtalak! Ezután jöttem fel hozzád, te viszont aludtál. Kb. 20 perce! Együnk, mielőtt kihűl a vacsora!

Vacsora után lecipeltük a konyhába a romokat, s a borral vissza kiültünk az erkélyre! Leon volt olyan készséges, hogy kiöntse a bort a poharakba, s az egyiket felém, nyújtotta.
- A Kaleido Színpadra!- mondtam, miközben koccintottunk.
- RÁNK!- Kiáltott fel Leon, miközben tekintete szinte keresztül szúrt. Úgy éreztem, átlát rajtam, s csak remélni tudtam, hogy nem lát semmilyen érzelmet a szemembe. A rideg elutasítás volt mindaz, amit ki akartam fejezni, semmi többet. Amit viszont én láttam, attól megijedtem. Eltökéltséget, szerelmet, vágyat. Pontosan azt, amit én is éreztem a szívem legmélyén. „Tudja, érzem, tudja, hogy én is így érzek iránta. De azt is tudja, hogy a jégpáncél, amit szívem köré vontam, lehetetlen, s ha nem is lehetetlen, de nagyon nehéz lesz leolvasztani.  És ezektől, a szemektől csak annyit kérek, hogy addig ne próbálkozzon, amíg a mutatványt be nem mutattuk! Az életem függ tőle!”
- Ahogy gondolod!- mondtam végül, s egy húzásra felhajtottam az egészet. Leültem a székbe, s a tengert figyelve csak ennyit kérdeztem nagyon halkan:
- Mondd, Leon, mit szeretnél?
- Már mondtam, a bocsánatodat!
- Azonkívül? Azt ugyanis Még nem érdemelted ki!
- Hogy boldog légy!- mondta, s elmosolyodott.
„Jaj Istenem, de jól áll neki a mosoly! Csak olvadozok mellette!”
- Boldog vagyok!- Feleltem ridegen, de határozottan!
- Én nem úgy vettem észre!- Kezét arcomhoz emelve magához húzott, úgy hogy szánk között kb. 2 cm hely sem maradt! Éreztem, ahogy levegőt vesz, s ahogy fújja ki! – Ha boldog lennél, tudnál nevetni tiszta szívből, igazán! Ha boldog lennél, elfogadnál egem, s mivel mellettem lennél, tényleg boldog lennél! Ugyanis én boldoggá szeretnélek tenni!
- Befejezted? Remek! Csak hogy tudd, én már közel 8 éve szeretlek! Amikor végre hajtottuk az Angyalok Táncát, már éreztem valami hasonlót, de csak akkor tudatosult bennem, mikor elhagytál! Szerinted, hogy érintett? Ne is mondd! Tudom, hogy nem érdekel téged, hogyan éreztem magam akkor, s hogy érzem magam most!  De most ezt hagyjuk! Nem is erről szerettem volna veled beszélni! – Elhallgattam, majd kortyoltam egyet újra töltött poharamból. – Mi volt veled az elmúlt 7 évben?
„Végre valami változás! Érdekli, mi történt velem! Ez az Sora, lassan visszanyered régi önmagadat!”
- Rendben, ma én mesélek! Miután elhagytam a Kaleidot, visszamentem Franciaországba. Először felkerestem a húgom sírhelyét! Pontosan nem tudtam, mit kell tennem, csak azt éreztem, hogy oda kell mennem! Aztán ott… mintha a húgom újra éledt volna! De lehet, hogy csak önkívületben voltam! Végülis mikor haza értem, s aludni tértem, értettem meg az egészet!
A régi színpadomnál artistáskodtam, illetve tanítottam az alapokat a fiatalabb nemzedéknek! Valahogy jobb ember lettem, de az érzéseimet még akkor sem tudtam kimutatni! Kedvesebb lettem, ez igaz, sokan megjegyezték, majd egy kollégám rá is kérdezetett!
*- Mi történt önnel? Nagyon megváltozott, mióta visszajött Amerikából?
- Sora, Angyalok Tánca!
- De mégis ki az a Sora?*
Ránéztem Leonra, s egy kis, hamis mosoly bujkált a szájam körül.
- Tőlem is kérdezték, hogy mit tettem az ő Halálistenükkel?!
- Voltál Franciaországban?
- Igen, az egyik műsorba segítettem be. Kellett nekik egy angyal! Egy Női Angyal!