„7 éve, pontosan 7 éve ment el egy szó nélkül. Pedig én, Én olvasztottam fel a szívét. Hozzám került a legközelebb, mégis csak nekem nem mondta el. Mindenki más tudott róla. Persze, meglepte őket, hisz nem szokott velük kedves lenni, de jól esett nekik. Én..  elismerem, hogy fájt, és nemcsak azért mert a partnerének tekintett, hanem mert… szeretem. Erről nem tudott akkor, és most sem kell tudnia róla. Végül is most már mindegy!”

7 évvel korábban:

- Sora, Sora! – Szólt Mia, mire én leugrottam a trapézról egy ugróasztalra, és pár pillanat múlva már mellette is álltam.

- Mondd, Mia!

- Sora, Leon elment! De.. Olyan kedves volt mindenkivel! Mindenkinek mondott valami bátorító szót! Képzeld, nekem azt mondta…

- Elment?!- ekkor jutott el a tudatomig, amit Mia mondott.- ELMENT?! - ordítottam még egyszer, és már ott sem voltam. De már csak egy taxi hátsó fényszóróit láttam, ahogy egyre távolodik. Könnyek fojtogatták a torkom, mikor éreztem, hogy valakinek a keze a vállamon van.

- Neked sem szólt?- kérdezte Kalos, és a tekintetében megértést láttam.

- Nem, egy szót sem! Habár…- kezdtem volna bele, de meggondoltam magam. – Nem mehetnénk sétálni?

- Így próbaruhában?

- Hah igen! És miután átöltöztem?- Elhatároztam, nem hagyom magam lerázni, valakinek el kell mondanom az egészet, valakinek meg kell tudnia, mit érzek!

- Rendben! – egyezett bele Kalos.

10 percen belül átöltözve álltam meg mellette, melynek eredményeként egy csodálkozó pillantást kaptam.

- Tényleg fontos lehet - mondta, miközben elindultunk.

- Az! – Majd belekezdtem a történetembe. Elmondtam neki, hogy mennyire megkedveltem Leont, és hogy nekem már az Angyalok tánca premierje után mondta, hogy elmegy. Megvárja, míg elfut, de.. elmegy! El akarta hagyni a Kaleidot. Kérte, menjek vele. Én meg csak néztem a füstszürke szemeket, és éreztem a kesernyés szantálfa illatát.

Ekkor meghallottam Kalos kérdését.

- Hogy hogy maradtál? Hisz szereted,… vagy legalábbis szeretted!

- Mert nem szokásom cserbenhagyni a családomat! – mondtam kicsit nekikeseredve. Majd folytattam immáron sírós hangon. Elmondtam, hogy láttam Leonon a csalódottságát, éreztem, ahogy a szomorúság rátelepszik, de kitartottam.  Ezután már csak keveset beszéltünk. Az előadáson- „Hála Istennek!”- nem látszott, de köztünk minden megváltozott. Újból rideg lett velem, mely fájt, de még nem mutattam! Akkor még nem!

Majd eljött a mai nap, és az előbb berohant hozzám Mia. Elmondta, hogy Leon mennyire kedves volt mindenkivel, talán Sophie halála óta először. És elmondta, hogy elment.

- Mér tette ezt velem? – kérdeztem immáron sírva Kalost. – Ennyire megbántottam volna? De hisz megérthetné, hogy nekem szükségem van a családomra, Rátok!

Kalos pedig nem szólt semmit, csak nézett.

Most:

„Akkor nem hittem volna, hogy 7 évre rá is pontosan úgy fog fájni, mint azon a napon.” A napfelkeltét jöttem nézni ide a partra, mint 7 éve minden nap! És mindig ugyanazon gondolat foglalkoztat,” megtalálta-e a szerelmet, vagy csak egy másik partnert magának a színpadon, aki kiskutya módjára követi Őt, a Nagy Halálistent.”Bár az újságokban olvastam róla, hol, mikor lépett fel, és hogy már nem teszi tönkre a partnereit, de.. nem is fogadja el őket.”Mintha várna valakire. Csak nem rám?”

„Na, elég ebből, Sora Naegino! Hagyd abba!” – mondtam magamnak, majd elindultam a Gyerekszínpad felé. Mindig is ezen a két helyen tudtam gondolkozni. Még ha nem is napfelkelte vagy napnyugta volt. Már akkor is sokat jártam ide, mikor még Leon iránti szerelmem nem létezett. Szerettem ezt a helyet.
„Sokat változtam, többen mondták már, és én igazat is adtam nekik. Megfontoltabb lettem, már nem kések el sehonnan, és ha mégis, hát akkor jó indokom van, hogy miért. De nem csak ebbe változtam! Megnőtt a hajam, ezzel együtt én is nőttem, így kb. 170,00 cm vagyok. Formásabbak és teltebbek lettek a melleim, és a karcsúsodtam,(Mivel megnőttem, de én csak nem akartam többet enni.) a fenekem - a sok edzésnek hála - kerek és feszes lett, ahogy a combom és a vádlim is. És meglátszottak rajtam az elmúlt 7 év fellépései, még hozzá úgy hogy tökéletesen kockás hasam lett. Sokan akartak járni velem, de én mindegyiket elutasítottam, így elneveztek a lapok „Jégszívűnek”! És igazuk van. Imádom még mindig a gyerekeket, ebből következően sokat játszok a Gyerek-színpadon, de az idegeneket már nem tűröm meg magam mellett. Kerülöm őket, ezért is hagytak el a partnereim idő előtt. Kalos csak szomorúan nézett rám ilyenkor, és bólintott. Hagyta, hogy elmenjenek, és lassan egyre kevesebben próbálkoztak. Végül már nem maradt senki, melynek lassan két hónapja. Azóta csak a Gyerek-színpad működik. S bár nagyon szeretek ott szerepelni, még sem ugyan az. Ezt már én is felfogtam. Ezért kértem meg Kalost, hogy keressen nekem egy partnert! Csodálkozott, de igazából örült neki. Megfogadtam, hogy a következő partnert nem hagyom elmenni, és sokkal kedvesebb leszek vele! Persze, erről még senki nem tud!”

Gondolkozásomból Mia húzott vissza.

- Sora, a Főnök hívat.

- Tudom, Mia, tudom! 10: 00-ra az irodájába kell menni!

- Igen, igen! Jössz? – és meg sem várva a választ, már el is szaladt… volna, ha nem lenne terhes! „Ő semmit nem változott, csak feleség lett! Még hozzá Kené, aminek én nagyon örültem! Ráadásul most várják a második babájukat! – Tértem vissza a gondolataimhoz, s közben elindultam a Főnök irodája felé. – De a többiek sem változtak sokat! May ugyanolyan undok tud lenni, ha felhúzzák, mint anno. Rosetta tudása napról napra nőtt, bár még mindig a diaboló a kedvence! Anna és a bohócok pedig napról napra viccesebbek lettek, ezzel tarkították is a Színpadot. És itt van Sarah, aki leszokott a kínai kajáról, és hozzáment feleségül Kaloshoz, ezzel elismerve azt, - amit mi lányok már régen tudtunk,- hogy szeretik egymást! Egy valamibe viszont nagyon sokat változtak! Lassan ugyan annyira imádták a Színpadot, mint én.”

Ekkor értem Kalos irodájához. Kopogtam, és egy elfoglalt „Gyere be!” után, be is léptem. Egyből a kedvenc helyemhez mentem, az ablakhoz. Nem szóltunk semmit, míg vártunk a többiekre. Majd pontban 10: 00-kor az utolsó ember is belépett.

- Mindenki itt van? Ennek örülök! – kezdett bele Kalos. – Sora, úgy néz ki, meg van a jelentkező, aki elvállalná a partnered szerepét. Remélem, elfogadod majd?!!!

- Ígérem, ezen túl minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne hagyjon el minket idő előtt, hogy elfogadjam!

- Remek! Mia, az új forgatókönyvet felolvasnád?!

- Igenis! A címe: „Az örök harc”. Mivel ez inkább egy szerelmes történet, ezért kellett beszerezni Sorának egy partnert, ha nem akar Annával csókolózni! – mondta ki Mia, és félénken összehúzódott. Ránéztem, majd elmosolyodtam.

- Kérlek Mia, folytasd!

Ekkor tört be Ken, enyhén zihálva. Majd sűrű bocsánatkérések közepette megszólalt.

- Bocsánat Főnök, de megjött! – mondta, majd bevezette az új „partneremet”. Én háttal álltam, ezért nem láttam ki az, de a szobába beálló csendből következtetve egy régi ismerős.

- Tehát elfogadtad, hogy visszajössz a Kaleido Színpadhoz? – kérdezte Kalos, és – gondolom, egy bólintás volt a válasz, mert Kalos folytatta.

- Rendben van, akkor foglalj helyet, és hallgasd meg a forgatókönyvet! Mia!

- Igen Főnök! Tehát a címe: „Az örök harc”. Van egy tündér lány, Mano, aki találkozik egy kobolddal, Picurral. Rögtön egymásba szeretnek, de a szerelmük tiltott. Mikor a két anyuka meghallja, hogy gyermekeik egymásba szerettek, egyből háború tör ki a két nemzettség között. Ám a szerelmesek kitartása jobb belátásra bírja a két családot, így ők elnyerik jutalmukat, örökre együtt maradhatnak.

A szereposztás:            - Tündér királynő: May

                                   - Kobold királynő: Anna

                                   - Mano: Sora

                                   - Mano húga, aki segíti a szerelmeseket: Rosetta

                                   - Akik feloldják a feszültséget: a bohócok

                                   - Picur: …

- Igen, tudjuk! Mindenkinek tiszta?! A próbák egy hét múlva kezdődnek, hogy legyen időtök kipihenni magatokat, és hogy lefussanak az utolsó előadások a Gyermek-színpadon – mondta Kalos. „Miért szólt bele? Ha egyszer benn van, miért kell eltitkolni a nevét? Nem értem! Ha csak…de nem hívhatta vissza Kalos, az nem lehet! Akkor meg?”

- Mindenki elmehet, bár… Sora, te maradj, még egy kicsit beszélnem kell veled!

- Rendben!- mondtam csak úgy az ablaknak.

Mire mindenki kivonult, eltelt jó néhány perc, és még utána is hallgattunk. Szinte éreztem, hogy két szempár néz, így sejthettem, hogy a „partnerem” is benn maradt.

- Miért kellett maradnom? És Mia miért nem említette az ugrások fajtáit? - még jobban az ablakhoz hajolva, suttogva kérdeztem meg ezt Kalostól.

- Azért, mert még ő sem tudja pontosan, és kérte, hogy az elkövetkező egy hétben segíts neki. Hisz szokott lenni pár jó ötleted, hogy tehetnéd gazdagabbá a műsort.

- Meglátom, mit tehetek. Ennyi lenne, mert akkor mennék is!

- Nem, még egyszer meg akartam kérdezni, hogy biztosan elvállalod-e az új partneredet.

Hosszú percekig csak a tengert néztem, és hallgattam, majd a leghatározottabb hangomon megszólaltam:

- Már egyszer elmondtam, de most megerősítem magam – mondtam, majd felé fordultam. – Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy elfogadjam, de nem ígérek semmit. Ez nem csak tőlem függ. Remélem, tudod! És most elmennék, ha megbocsátasz-, azzal az ajtó felé fordultam, és elindultam felé. Már a kilincs felé nyúltam, mikor egy túlontúl ismerősen csengő, ám most valamivel kedvesebb hang szólalt meg:

- Szerbusz, Sora!