|
A Castian herceg
Rilla 2009.01.03. 19:47
1856, Franciaország déli része. A szakadó esőben egy lefüggönyözött kocsi hajt ki a temetőből. Egy úr ül benne, fekete ruhában, fekete kalappal a fején és egy fekete sétapálcával a kezében. Komoran néz ki az ablakon, szinte nem is pislog, csak bámulja a vizes borongós tájat. Édes fiam, én nemsokára meghalok. - jutnak eszébe a nagyapja utolsó szavai. - Tudom, hogy mennyire nehéz életed volt eddig. Mindig csak szenvedtél, egészen kicsi korod óta. És most még én is kérek tőled. Drága egyetlen unokám. Ne engedd, hogy az otthonod más kezébe kerüljön. Tudom, hogy a halálom után, most mindenki azt akarja majd. De te ne engedd. Légy boldog ott, és mentsd meg a birtokot. Ezek voltak Lord Williem Oswald gróf utolsó szavai az unokájához Lord Leon Oswaldhoz, a Castian birtok új, jogos urához. A fiatal gróf Leon, mostmár az utolsó szeretett rokonát is elveszítette. Csak 6 éves volt, mikor az apját a háborúba hívták, és onnan soha többé nem tért haza. Ezek után az anyja és az anyai nagyapja nevelte őt, és a kishúgát. 5 elteltével egy baleset során meghalt az anyja és a nagyapja. Ezután került az apai nagyapjához a húgával együtt. Már 23 éves volt, amikor a húga Paula hozzáment az egyik legjobb barátjához, egy fiatal földbirtokoshoz. Egy év elteltével terhes lett, és a szülésbe belehalt. Ezután az özvegy férje a fájdalomba belerokkant, és 5 hónappal később, egy vírus őt is a halába vitte. És most meghalt az utolsó élő rokona, a nagyapja is. Ezek a tényezők mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a fiatal gróf 27 éves korára, egy rettentő komoly, határozott, és mégis egy roppant magányos ember lett. És most még a birtok gondjai is a nyakába szakadtak. Ahogy Castian parkhoz értek, a zuhogó esőben kiszállt a kocsiból, és a kastélyába lépett. Egy hatalmas ház volt rengeteg szobával, és szebbnél szebb berendezéssel. Óriási hűvös szobák, egy hatalmas kongó hal, egy fényes bálterem, egy barátságos könyvtárszoba és egy csodaszép télikert. És a hozzá tartozó park is gyönyörű volt. Óriás fák nőttek benne. Az egész nem is egy parkhoz hasonlított, hanem inkább egy vadregényes erdőhöz. És, most az élete legnagyobb problémáját okozó állatok is ott éltek a birtokon. A lovak. A nagyapja mindig is rajongásig szerette a lovakat. Majd 50 éves korára elhatározta, hogy lovakat fog tenyészteni, és az ő állatai olyan híresek lesznek, hogy egész Európában, mindenki őróla fog majd beszélni. És ezért kölcsönt vett fel, egy Svájci banktól. Azt üzlet beindult ugyan, de túl lassan hald. A birtok szépen lassan a csőd felé haladt. Mikor már nem volt sok remény, az öreg meghalt. És most, Lord Leonra hárult a felelősség, hogy megmentse az otthonát. Ahogy hazaért a temetésről elindult a kastély keleti szárnyába. Ott volt az ő szobája. A folyosón kongó léptekkel haladt keresztül. A házban csupán ő lakott, és a személyzet. Lehet, hogy már nem sokáig lesz ez az otthonom. - gondolta, ahogy végig feküdt az ágyon. - nem, azt nem engedem. Ez az utolsó emlékem, amely még a rokonaimhoz, és a családomhoz köt. Nem hagyom, hogy más kezébe kerüljön. - mondta magának határozottan, majd elaludt. Az álmai azonban zaklatottak voltak. Igazából 6 éves kora óta csak rémálmai voltak. Az húga halála után, már csak keveset álmodott, és azok az álmok se voltak soha boldogok. Most sem történt másképp. Castian parkról álmodott, majd arról, hogy elveszíti. Ilyen, és ehhez hasonló dolgokat álmodott, mígnem nyugtalanul ugyan, de mélyen elaludt.
Amikor reggel felkelt, még mindig esett az eső. Kinézett, az ablakon, majd elkészítette a fürdővizét, megfürdött, majd lement az étkezőbe reggelizni. A reggeli után az inas jelent meg az ajtóban.
- Gróf úr- szól.
- Igen.
- A barátja, Daniel úr van itt. Beengedhetem?
- Persze, csak, tessék. - utasította az inast, majd fél percen belül, egy vele kb. egyidős, magas, szőke kék szemű fiatalember lépett be az ajtón.
- Szervusz Leon - köszöntötte őt - Mondd, hogy vagy?
- Hello Dan. Hát nem a legjobban. A temetés, a sok részvétet nyilvánító ember, most meg a birtok. - mondta.
- Ja, hát igen, a birtok. Még mindig el akarják venni?
- Igen, még mindig. És egészen addig nem szálnak le rólam, amíg ki nem fizetem a közel 15 ezer fontnyi tartozást, amely Castian parkot terheli.
- De hisz ez rengeteg pénz. Mit akarsz tenni?
- Még nem tudom. Először is Párizsba utazom. Ott csak akad valami lehetőség. Újabb banki hitel, vagy egy uzsorás. Nem tudom, mi lesz.
- Uzsorás? - kiáltott fel a barátja - Megőrültél Leon. Azok képesek akár az életedre törni.
- És? Mit tehetnék? - szólt és a hangjában a fájdalom tükröződött. - Ígéretet tettem, hogy megmentem a Castian birtokot. Nincs más lehetőségem.
- Majd megoldjuk. Mikor indulsz Párizsba?
- Még ma, délután.
- Veled tartok. Nem hagyom, hogy ostobaságot tegyél. Még a végén kinyíratod magad, a vacak lovak miatt.
- Jó barát vagy Dan - mondta a fiatal gróf, és egy pillanatra mosoly futott át a szomorú arcán. - Akkor menj haza csomagolni. Fél egykor szeretnék indulni.
- Rendben- mondta Daniel és ezzel indult is ki. - akkor délután itt leszek.
És úgy is lett. A két barát fél egykor elindult Párizsba, hogy megmentsék a Castian birtokot. Már este 8 óra volt, amikor megérkeztek az Astoria hotelba. Ott szinte rögtön az érkezésüket követően elaludtak. A következő reggelen, ahogy felkeltek, megreggeliztek, majd a nyakukba vették a várost. Házról házra, bankról bankra jártak, de sikertelenül. Ekkora kölcsönt senki nem volt hajlandó adni a legjobb szándékkal sem. Már késő délután volt mikor visszatértek a kiindulási pontjukhoz, a hotelbe, és fáradtan, dőltek hátra a fotelba, kezükben egy-egy wiskiyvel.
- Hát nem sok sikerrel jártunk- sóhajtott egyet Daniel.
- Valóban. - helyeselte Leon.
- És most mi lesz? Tovább mész más országba?
- Még nem tudom.
- Londonban talán adnának nagyobb hitelt.
- Nem hinném. Ott is elég labilis a gazdaság. Nem hiszem, hogy ennyi pénzt adnának a bankok.
- Hát, akkor elég kilátástalan a helyzet. - sóhajtott egyet Dan.
- Hát az. Megyek, szólok a pincérnek, hogy hozza fel a vacsorát.
- Rendben. Én pedig elolvasom, hogy mit írnak az újságok. - és ezzel maga elé vette, majd elkezdte olvasni az első oldaltól az utolsóig. Már régen megvacsoráztak, amikor a házasság rovathoz ért. Ezt már csak szórakozásból lapozta át. Most jött divatba, hogy az emberek hirdetések alapján keresnek maguknak házastársakat. Mosolyogva nézegette, hogy az emberek mennyi mindent elmondanak magukról. Majd az egyik hirdetésen rajtaakadt a szeme. - Megvan a megoldás. - kiáltott fel hirtelen.
- Tessék? - kérdezte Leon gróf hitetlenkedve a barátjától
- Megvan a megoldás a problémádra. És még nem is kell banki kölcsön.
- Miről van szó? - kérdezte, de még mindig nem értette, hogy a barátja mire gondol.
- Nézd, - kezdte. - véletlenül olvastam a házasság rovatot, és valaki így hirdet: Férjhez adnám unokahúgomat 80 000 font hozománnyal. Halálom után talán ennek a kétszeresét is megkapja. Cím: a hivatalban. Látod? Itt a megoldás. - mondta Daniel boldogan.
- Miféle megoldás?
- Nem érted? Feleségül kell venned azt a lányt, és meg van mentve, a birtok.
- Most azt mondod, hogy vegyek feleségül egy idegen nőt, és akkor kifizetik a tartozásomat. - nézett rá, és még maga sem hitte el azt, amit mondott.
- Igen.
- De hisz ez ostobaság. - kiáltott fel- Ki tudja, miféle, kiféle az a lány? És ki tudja, honnan van az a rengeteg pénz?
- Ugyan- legyintett a barátja.
- Nem és kész- kiáltotta-, Nem kötöm össze az életemet, egy idegennel.
- Nyugi Leon. Csak egy rossz ötlet volt. Majd holnap tovább keresgélünk. - mondta Daniel.
- Rendben. Akkor megyek és lefekszem aludni. - és ezzel a szobájába vonult. Ott azonban nem tudott aludni. A birtok jutott eszébe, és az, hogy egy kis idő, és talán soha többé nem térhet vissza oda. Kell lenni megoldásnak-, mondta magának. Ezután egy homályos nőalakot látott maga előtt, és rengeteg pénzt. Ez lenne a megoldás? - kérdezte magától. - Nem, az nem lehet. - próbálta meggyőzni magát, de kevés sikerrel. Majd elaludt, de ismét űzték a zaklatott álmai.
Reggel, amikor felkelt nagyon fáradtnak érezte magát. Az éjszaka döntött.
- Daniel - szólt a barátjához.
- Igen?
- Döntöttem.
- Valóban?
- Feleségül veszem azt a lányt - mondta, és a hangja keményen csengett.
- Tessék? - kiáltott Dan.
- Jól hallottad.
- De még tegnap ellenezted az ötletet. Sőt, egyenesen felháborodtál.
- Tudom. És még most is rosszul vagyok a gondolattól, de nincs más megoldás. A bankok nem adnak hitel, és az uzsorások sem. A barátoknak hitt emberek pedig éppen el akarják venni tőlem Castian parkot.
- Biztos, hogy ezt akarod tenni? - nézett rá komolyan.
- Igen.
- Még meggondolhatod magad. A nagyapád sem várná el ezt tőled.
- Nézd Dan. Ígéretet tettem, és teljesíteni fogom.
- Mikor indulsz?
- Reggeli után. Velem tartasz?- kérdezte.
- Igen. - mondta kedvtelenül. Sajnálta, hogy így kell látnia a legjobb barátját. Ezek után megreggeliztek, majd elindultak az újság kiadóhivatalához. Ott a portás megvetően nézve átadta a címet. Utána rögtön elindultak a belvárosba. Kb. 20 perc kocsizás után egy hatalmas villa előtt álltak meg. Kiszálltak, és az inas bevezette őket a fogadószobába. Majd 10 perc várakozás után egy kb. 55 éves sötét hajú, magas, szikár úr lépett be a szobába.
- Üdvözlöm az urakat. Lord Harrington vagyok.
- Üdvözlöm uram. Az én nevem Lord Leon Oswald, a barátom Mr. Daniel Granchurt.
- Miben segíthetek önöknek?
- Mi az újsághirdetés miatt jöttünk. - mondta Leon
- Á, szóval a hirdetés miatt.
- Igen.
- Tehát ön feleségül kívánja venni az unokahúgomat?
- Igen, valóban ez a szándékom.
- Talán ismeri?
- Nem még nem ismerem.
- Akkor nyilván a hatalmas vagyona vezérli.
- Igen. Emiatt szeretném feleségül venni. - mondta, és a hangja egyre idegenebb lett.
- Sejtettem. - mondta az öregúr, és elmosolyodott. - tehát ön a pénzért kész elvenni akárkit?
- Ha azt vesszük. - mondta bizonytalanul.
- Akkor mesélnék egy keveset az unokahúgomról. A lány apja az én testvérem volt. Őszintén megmondom, nem szerettem a fivéremet. Egy léhűtő szava hihetetlen alak volt, aki feleségül vette azt a nőt akit én is szerettem. Az esküvő után folytatta a kicsapongó életét, és a lánya születése után 4 évvel egy rosszul sikerült kártyaparti után felakasztotta magát. Mondanom sem kell az özvegye rettentően elkeseredett. Szegény teremtés 1 hónappal élte túl a férjét. - monda az öreg, és egy könnycseppet morzsolt el a szemén. - Ekkor a lányuk kb. 4 éves volt. Az anyja iránti szeretet vezérelt, hogy neveltessem őt. Egy leánynevelő-intézetbe adtam őt Angliába. Ott nevelkedett egészen 22 éves koráig. 3 hónapja azonban hazatért, és most velem él. Kedves teremtés, de egy kissé önfejű. Most azonban felmerült, egy-két probléma, ami miatt, muszáj eltávolítanom őt a házamból. Így hát az egyetlen megoldás az, ha férjhez adom. Hát róla ennyit. - fejezte be a mondanivalóját Harrington úr.
- Sajnáljuk - mondta Daniel ugyanis a barátja nem szólt egy szót se.
- Csak semmi érzelgősködés. - mondta az úr keményen. - most jöjjön az üzleti rész. Tehát a kisasszony öröksége anyai örökség. Ezt kapja ön meg, de csak egy feltétellel.
- Mi lenne az?
- Az, hogy az esküvő után önnek 5 évig az unokahúgommal kell élnie.
- Tessék? - kiáltott fel.
- Jól hallotta. Nem hagyom, hogy csupán azért vegye el, hogy megkaparintsa a pénzt, majd utána elváljon tőle. Minimum 5 év.
- Értjük- mondta Daniel. - Egy pár óra gondolkodási időt kérünk.
- Rendben uraim. Vacsorára várom önöket. Most pedig távozhatnak.
- Akkor este- búcsúzott el Mr. Daniel, mert a barátja még nem szólt egy szót se. - Nos? - kérdezte, ahogy a kocsiba értek.
- Nem tudom, hogy mit tegyek. Az egész ügy gyanús nekem.
- Mi nem tetszik?
- Az, hogy ilyen hirtelen el kell jönnie. Ki tudja, lehet, hogy valami rosszéletű nő. Vagy talán beteg, esetleg olyan csúf, hogy rejtegetni kell a világ előtt.
- Ugyan - legyintett a barátja- Nem te mondtad, hogy bárkit kész vagy elvenni?
- De nem úgy értettem. Mi van, ha a kisasszonynak talán gyereke is van? Vagy éppen szeretőjétől akarják elszakítani. Most képzeld el, hogy hazaviszem, és jön utánam valami szerelmes kamasz, aki majd az életemre tör.
- Csak képzelődsz Leon.
- És mi van, ha nem?
- Ennek egy módja van, hogy kiderítsd. Kérdezd meg a Lordtól, hogy miért ilyen sürgős férjhez adni a kisasszonyt.
- Lehet, hogy ezt kellene tennem. - sóhajtott egyet az ifjú gróf.
- Nem lehet, hanem biztos. Most pedig visszamegyünk a hotelba, kipihenjük magunkat, és a vacsorára felkészülten megyünk.
- Felkészülten? - sandított a barátjára Leon.
- Csak bízd rám. - mondta magabiztosan. Ezután visszatértek a hotelba. Leon gróf rögtön a szobájába sietett és ki nem jött onnan egészen az indulásig. Ez alatt a barátja többször is elment, majd visszatért. Este 8-ra már mindketten egy elegáns kocsiban ültek és a vacsorára indultak. - Nyomoztam egy keveset- szólt Daniel.
- Valóban?
- Igen. Lord Harringtonról és a nevelőintézetről ahol a kisasszony élt.
- És? Mit tudtál meg?
- A Lord valóban egy tisztességes úriember. Sokat segít a szegényeknek, és sokat jótékonykodik. Úgy hírlik, hogy most 50 éves fejjel egy 25 éves bárókisasszonynak csapja a szelet. Bár ez csak pletyka. Talán ez az ok, ami miatt el kell költözni az unokahúgának. De ez csak feltételezés.
- És? A nevelőintézet?
- Nos Anglia egyik leghíresebb, és legszigorúbb otthona. Azt, akit kérdeztem kizártnak, tartja, hogy ott bárki is beleszeressen valakibe. A szabályok roppant szigorúak. Az azonban érdekes, hogy a hölgyek egészen 25 éves korukig ott maradhatnak. A mi kisasszonyunk viszont 22 éves korában eljött onnan. Nos akkor vagy nem annyi idős amennyinek vallja magát, vagy kidobták onnan. Mindkét lehetőség fennáll.
- Érdekes. - mondta a gróf szórakozottan. - mást nem tudtál meg? Mondjuk a kisasszonyról.
- Nem, róla nem. Igazából nem mertem érdeklődni olyan sokat. De nemsokára talán többet tudunk, meg- mondta, és ezzel kiszálltak a kocsiból. Az inas ismét bevezette őket egy elegáns étkezőbe. Ott 3 személyre volt megterítve.
- Jó estét uraim-, köszöntötte őket a házigazda.
- Lord Harrington - bókolt a két vendég.
- Nyilván a kisasszony nem vacsorázik velünk? - kérdezte Daniel.
- Nem, valóban nem. Az unokahúgom egy vidéki birtokon tartózkodik most, Párizstól kb. 10 mérföldnyire.
- Értjük.
- Akkor döntött uram? - tért rögtön a tárgyra a házigazda.
- Még nem tudom. Lenne egy pár kérdésem.
- Csak, tessék.
- Nos elég különösnek találom, hogy ekkora hozománnyal így szándékozik férjhez adni az unokahúgát. - kezdte a gróf őszintén.
- Sejtettem, hogy felvetődik majd ez a téma- felelte erre a Lord.
- Nos nyilván sejti, hogy ezzel kapcsolatba szeretnénk feltenni néhány kérdést.
- Hallgatom.
- Az első kérdés: a kisasszony valóban 22 éves?
- Igen, valóban annyi- nézett rá a Lord furcsán.
- A kinézete miatt kell így férjhez mennie?
- Tessék? - csodálkozott a Lord.
- Jól hallotta. - mondta Leon gróf könyörtelenül.
- Ha arra céloz, hogy csúnya e az unokahúgom akkor az a válaszom hogy nem.
- Akkor talán az elméjével van valami probléma?
- Uram, az ön kérdései egy kissé sértőek. De a kérdésére a válaszom nem. Az elméje teljesen tiszta.
- Akkor valami kínos ügy miatt kell elvennem? Talán gyermeke van?
- Hohó. - kiáltott az idős úr dühösen. - Túl lő a célon fiatalember.
- Sajnálom.
- Nyilván már mondtam, hogy a kisasszony 4 éves korától 22 éves koráig Londonban nevelkedett a legszigorúbb felügyelet alatt. És a nálam töltött idő alatt, is nagyon ügyeltem rá. Tehát a félelme alaptalan. Van még kérdése?
- Igen, még egy. Miért kell akkor ilyen sürgősen feleségül vennem a kisasszonyt?
- Nos uram ez az, ami nem tartozik önre. De a megnyugtatására elmondom, hogy nem az unokahúgom tehet róla, hanem kizárólag én. Én döntöttem úgy, hogy eltávolítom a házamból. Ha akarja, majd ő elmondja, de én nem. Nos akkor Lord Oswald hogy döntött?
- Sajnálom, de még most sem tudom.
- Hát pedig jó lenne, ha sietne. Rengetegen jelentkeztek már. Akarja tudni, hogy kik?
- Nem érdekel.
- Azért én elmondom. Bárók, grófok.
- Akkor miért nem őket választotta- szisszent fel a fiatal gróf.
- Mert ön találtam a legalkalmasabbnak. Kutattam ön után, bevallom. De nyilván ezt ön is megtette. Nos véleményem szerint, ön az, aki legmegfelelőbb. Becsületes, és szavahihető ember. Nos akkor utoljára kérdezem. Feleségül veszi az unokahúgomat, vagy nem.
- Feleségül veszem - mondta ki a fiatal gróf úgy mintha a halálos ítéletét írta volna alá.
- Nagyszerű- örvendezett az idős gróf.
- És hogy gondolja? Udvarolgatok a kisasszonynak, bálba viszem majd feleségül, veszem.
- Nem, az unokahúgom 5 nap múlva a felesége lesz.
- Tehát a kisasszony már tudja, hogy férjhez megy? - csodálkozott a két vendég.
- Nem, még nem tudja-, mondta Harrington gróf halálos nyugalommal.
- Nem tudja? - kiáltott fel a két barát.
- És mi van, ha ellenkezik. - kérdezte Daniel
- Nem fog ellenkezni, e felől kezeskedem-, mondta a Lord, és magasra szegte a fejét.
- Akkor mostmár beszéljünk az anyagi oldalról. Nekem szükség van 15 000 fontra 2 napon belül. Ezután 3 hétre Svájcba kell utaznom. Hajlandó a pénzt a rendelkezésemre bocsátani?
- Ha ragaszkodik hozzá, akkor igen. De nem értem, hogy mi lesz az esküvővel.
- Azt ön nyilván elintézi, úgy hogy ne kelljen részt vennünk egyikünknek se a szertartáson. A szükséges papírokat aláírom én is és az ön unokahúga is. Utána a kisasszony Castian parkba utazik. Ott már várni fogja a személyzet, és a barátom Daniel is. A 3 hét elteltével pedig hazaérkezek én is. Onnantól kezdve az élet zajlik tovább. A kisasszonynak továbbra is nyugodt élete lehet. Én nem várok el semmit, csupán azt, hogy ne hozzon szégyent a nevemre, és a családomra. Ezek az én feltételeim. Elfogadja?
- Elfogadom - mondat, és kezet fogott az ifjú gróffal. Ezután elfogyasztották a vacsorát, és a két fiatalember indult is haza.
- Hát nem voltál semmi- szólt Daniel a barátjához a kocsiban.
- Miért?
- Úgy tárgyaltál az újdonsült rokonnal, mintha valami ló üzletet bonyolítanál le. Egy cseppet sem érdekel a frigy, ahogy látom.
- Igazad van, egy cseppet sem érdekel. Nekem ahhoz a nőhöz a papíron kívül semmi közöm nem lesz. - mondta ki sziklaszilárdan.
- Majd elválik - monda a barátja- Akkor 5 nap, és házas ember leszel. - ezzel a szállóba hajtottak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
